Hatvan éves a Derkovits-ösztöndíj

Az első Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat 1955-ben ítélték oda tíz fiatal pályakezdő alkotónak.
A díj alapítását a Népművelési Minisztérium kezdeményezte, az egyetemi tanulmányaikat befejező művészeknek.

Kiállítási enteriőr, 1995. Műcsarnok, Kiállítási csarnok (Olof Palme-ház)

A Derkovits-ösztöndíj elnyerésének szigorú szabályai voltak: 35 év alatti életkor, Képzőművészeti főiskolai végzettség, önálló művészeti tevékenység. A havi 3000 forintos támogatást legfeljebb 10 művész kaphatta meg 3 évre. Ez alatt az időszak alatt a díjazottak nem folytathattak más tevékenységet, 12 hónapig valamilyen formában részt kellett venniük a szocialista termelőmunkában, valamint ideológiai továbbképzéseken.

1958-tól módosították a szabályzatot és már nem szólt automatikusan 3 évre a támogatás, a bizottság a beszámolók alapján évente határozott az ösztöndíj meghosszabbításáról. A pályázati felhívásra jelentkezők száma a 60-as évektől fokozatosan emelkedett. A kezdeti néhány tíz pályázatból a 70-es évekre ötven, a 80-as években már több mint száz fiatal is pályázott az ösztöndíjra.

1982 tavaszán láthatta első ízben a nagyközönség a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását a Budapest Galériában. A következő évben a Műcsarnok adott otthont a nyilvános tárlatnak. Az ösztöndíjas kiállítások miliője is megváltozott: mindinkább a bemutatkozásra helyeződött a hangsúly és háttérbe szorult az esemény „elszámoló-vizsgáztató” jellege.

„Már csak azért is nyitottan, a szokásosnál nagyobb türelemmel kellene szemlélni a Derkovits-beszámolókat. Milyen házak tervei formálódnak a fejekben, hogyan kapcsolódnak a fiatalok a hazai hagyományokhoz, a kortárs művészet nemzetközi folyamataihoz, hogyan próbálják szintetizálni a hatásukat? Az eredmény mennyire örvendetes, és tükrözi-e a generáció egészének szándékait, lehetőségeit?” ‒ fogalmazott P Szabó Ernő 1986-ban a Műcsarnokban rendezett beszámoló kiállításról írt kritikájában.

Ennek fényében érdekes szembesülni a rendszerváltás környéki kiállítások visszhangjaival, azzal, ahogy a korszakra jellemző eklektikus, expresszív művészi gesztusok kora véget ér. Az 1988-as kiállításról például Salamon Nándor távolságtartóan szögezi le, hogy az ösztöndíjasok zömében külföldön is reputációval rendelkező művészek, majd a szellemes és tehetséges trend-zsokék megemlítése után hosszan fanyalog a sok erejét vesztett, modorossá vált alkotás miatt. Azonban a kiállítás megnyitás után nem sokkal ‒ Kádár János látogatása miatt ‒ újrarendezték a tárlatot úgy, hogy csak nagyon kevés maradt az eredetileg kiállított darabok közül. Ez a momentum retrospektív nézőpontból a hivatalos művészeteszmény hattyúdalaként értelmezhető. Az addig preferált narratívák éles összeütközésbe kerültek a nyolcvanas évek valóságával. Ennek árulkodó jeleként a kultúrpolitika az eszmének való megfelelés helyett egyre inkább a művészi tehetséget kezdte díjazni. A progresszivitás és a kritikus hangnem lassanként újra teret kaphatott a művészek munkáiban.

A Derkó a mai magyar kortárs művészet egyik olyan kulcsszereplőjévé nőtte ki magát, amely a díjazott művészeknek három év gondtalanságot biztosít, miközben megbízható visszaigazolást nyújt törekvéseik értékéről.

Pillanatképek a Műcsarnok Archívumából:

Felhasznált irodalom

A Derkovits ösztöndíj története 1955-2005. Képző-és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006.